***

Igazából már évekkel ezelőtt felfigyeltem rá, pontosan akkor, mikor elébem került Az utolsó blues c. film. Iszonyat nagyot dobbantott ott a művész úr, szinte beleremegett a bazi nagy panelház, amiben lakom. Akkor és ott megmutatta nekem, hogy mennyire érzékeny, hogy mennyire jó színész. Valamikor e tájban érett meg a gondolat, hogy szívesen megnézném őt színpadon is, de aztán valahogy elmaradt dolog. Azóta is bőszen sóhajtozom, amikor valamiért szóba kerül az Esőember című darab; szívből remélem, hogy egyszer eljutok rá!

Egy szó, mint száz, nem véletlen, hogy a szakma és értelmiség elfogadja, mi több, tiszteli őt. Ezért sem értem, hogyan jön néhány moszatfejű önjelölt-pribék ahhoz, hogy gúnyolódjon rajta (igaz, minden ilyen dolog magát az embert minősíti), hogy „buzizzon” (kinek mi köze hozzá, nem ezen mérik a jó színészt – ráadásul, ha jól tudom, senki sem tartott gyertyát; pletykákkal dobálózni meg ciki, gyerekek!)

(zárójeles anekdota: Sokáig Alan Rickmant is homározták, aztán mikor a népek egyre gyakrabban láthatták őt a régi élettársával, Rima Hortonnal, egyszerre mindenki szívesebben fogadta volna, ha Alan egy fiúval jár. Mert Rima… nos, ő nem az a nő, akit az ember a bálványa oldalára elképzel. [Kiderült, hogy nem kedvelem a „nénit”, de cikiztem? Nem. Látjátok fiúk-lányok, megy ez úgy is, hogy nem csinálunk magunkból majmot…])

Egyébként úgy gondolom, ha mindenkit érdemei szerint kezelnénk, ez a világ sokkal, de sokkal szebb hely lenne…

És hogy miért épp most? Miért pont így? És különben is?
Mert tegnapelőtt éjjel végre alkalmam nyílt, hogy megnézzem Kulka János legújabb filmjét, A vizsgát. Az az alkotás… egyszerűen szavaim nincsenek arra, hogy mennyire élveztem. Ezt a borzalmasan nehéz és fájdalmas témát (’56 utáni ügynökök kicsiny, szép élete) sikerült olyan frissen és mégis korhűen ábrázolni, hogy beleborzongtam. Emellett pedig egy izgalmas történet bontakozott ki a szemeim előtt, amit akkora csattanóval zártak az alkotók, hogy percekig kizárólag pislogni voltam képes. És színészünk… no igen… egy titokzatos „kulcsembert” alakított, egy afféle megközelíthetetlen rosszfiút, akiről folyton csak kattogsz, hogy „ki ő? És mit akarhat?”

Ekképpen történt, hogy egy óvatlan pillanatban a művész úrnak sikerült egy félreismerhetetlen Piton-tekintetet produkálnia a képernyőn és ezzel nekem végem lett, mint a botnak. Hirtelen rájöttem, hogy ez volt az a rosszfiúság, amelyet már korábban is észrevettem, s ez tette oly vonzóvá a fent említett úriembert.

Később tovább gondoltam az ügyet és rájöttem, hogy Kulka János és Alan Rickman jelenlegi arca tényleg nagyon „egyforma”, ráadásul van valami ősi bölcsesség, ami mindkettejükre jellemző, s ami még inkább elmélyíti kettejük hasonlóságát.

Ahogy észrevettem (interjúk, filmek, egyéb megszólalások során) mindketten alázattal, de rendkívüli szenvedéllyel játszanak. Civilben kedvesek, nyíltak,  beszédük választékos… Ugyanakkor van egy bizonyos fajta megközelíthetetlen „bájuk” is… Azt hiszem, kedvelem az ilyen típusú embereket. :)))

Kulkán egyébként meglepődtem; a minap nézegettem pár youtube-os anyagot vele kapcsolatban, s bár eddig sem gondoltam, hogy ő volna a sátán, sőt, de azért nem hittem volna, hogy tényleg ennyire jó arc.

Kicsit magamra ismertem, mikor arról beszélt, hogy ő mennyire aggódik mindenen. Én nem vagyok színész, de a zsurnaliszta, ill. az énekes palánta szerepét időről időre magamra öltöm, s végtelen időt eltudok  tölteni azzal, hogy elemzem a munkámat. „Ez így nem jó. Vajon, ha hatszor átolvasom, jobb lesz? Vagy töröljem az egészet?” Más esetben: „Nem szép, ahogy kiéneklem ezt a hangot. Hümm. Mi lenne, ha új dal után néznék?”)
Ez volt az a pont, mikor ráeszméltem, hogy ő az én emberem, s minél többet hallottam beszélni, ez annál világosabbá vált.

Most mondanám, hogy valaki mutasson be neki, mert olyan nagyon szívesen beszélgetnék vele (kérdezném akár újságíróként, akár civil aranyoskicsilányként művészetről, kutyákról, utazásról, szerepekről… és még ezer másról), de félek, hogy beütne nálam a „fan-girl krakk”, és csak beszélnék össze-vissza. Így nem mondom… csak sugallom, hogy én benne vagyok egy interjúban (civil beszélgetésben); legfeljebb egy pohárka röviddel indítunk… :D

A magyar filmet pedig tessenek becsülni és szeretni kedves Hölgyeim és Uraim (azt hiszem, a színház nem szorul védelemre, de a film annál inkább), mert igenis vannak értékek minálunk is (rendszerváltás utánról is, bíííz'), nem csak a náááágy ááámerikában!

Rögtön ajánlok is pár alkotást, amelyet érdemes megnézni:

- A vizsga (hehe)
- Temetetlen halott – Nagy Imre naplója
- Az örökség (A Mészáros Márta-féle)
- Az utolsó blues
- Szerelemtől sújtva
- Presszó
- Szélcsend
- Édes Anna (a régi is jó, de én most az 1990-es verziót ajánlgatom)
- Abigél (oké, ez TV-film, meg régi, de akkor is……)
- 1
- Ópium – Egy elmebeteg nő naplója
- Kaméleon  

(A teljesesség igénye nélkül; a kedvencek és a jó emlékek listája…)