|
3. fejezet
Évi 2009.06.21. 10:18
Piton éppen Bellatrix Lestrange-el harcolt. A nő egyre kevésbé volt képes elhárítani a professzor átkait, vesztésre állt. Pitonnak egy ízben sikerült is elkábítania egy pillanatra a halálfalót, s ekkor meg is ölhette volna. Ehelyett azonban belehasított egy érzés, mely szinte követelte, hogy a figyelmét a mellette tornyosuló épület teteje felé irányítsa. Természetesen nem volt ott semmi. Nem is értette magát. Össze-vissza bambulászik, Lestrange-el pedig végül Lupin végzett.
Piton egy óriási fa mögé menekült, hogy hirtelen felkavarodott lelke kicsit lecsillapodjon. Érezte, ha sokáig tart még ez a csata, megőrül. Pár percnél tovább nem maradhatott búvóhelyén, hiszen számít rá a Rend. De ami még fontosabb, számít rá Hermione. Tehát újra belevetetette magát a csatába. Most egy régi ismerőse csapott le rá. A halálfaló barátjának tekintette Pitont egészen addig a másodpercig, amíg meg nem látta a másik oldalon harcolni a férfit…
Hermione lába bármennyire is küzdött ellene, csak nem állt meg, már csak néhány méter volt hátra a tető széléig… A lány eldöntötte, hogy az utolsó pillanatig harcolni fog, elkövet mindent, hogy megtörje az erős bűbájt. Elvégre ő a Roxfort valaha volt egyik legkiválóbb diákja, s így nem győzheti le őt egy Lucius Malfoy…
A csatatéren változás állt be. Piton jegye felizzott, érezte Voldemort dühét. Érezte a jelenlétét. Felrémlett benne egy pillanatra a remény, hogy talán nemsokára vége lesz a háborúnak, s ő meg Hermione… De nem. A halálfalók száma nőtt, újabb csuklyás idegenek hoppanáltak a környékre. Igen, ez már a végjáték… De itt már nem győzhet a jó…
Perselus legyőzte Arangus Brownt, a régi „cimborát” egy pillanatnyi szuszhoz jutott. Tekintete megint csak az épület felé úszott. S amit abban a pillanatban látott, attól megfagyott benne a vér. Egy denevérként szálldosó, el-el tűnő köpeny és egy test, amelyik úgy hullik alá, mint egy rongybábú…
***
Hermione egyetlen lépésre volt attól, hogy lezuhanjon a magas építményről. Tudta, most már nemigen jöhet csoda. Szíve őrülten kalapált, rettenetesen félt attól, ami immáron biztosnak tetszett. Ez az utolsó pillanat, ez az eszeveszett kétségbeesés erőt adott neki ahhoz, hogy levesse magáról az őt elrejtő anyagot, a gyűlöletes köpönyeget…
Senki nem látta, ahogy zuhan lefelé, senkinek nem volt esélye megállítani. Piton érzékei túl későn kapcsoltak.
Egyszerre nem volt fontos többé semmi. Sem a Rend, sem az ígéretek, sem az élete. Perselust csak az foglalkoztatta, hogy odajusson Hermione-hoz. Agyát elöntötte a vér, képtelen volt rendesen gondolkozni, felfogni pontosan mi történt. Ő volt, ő zuhant le és puffant akkorát, amitől minden érző lénynek megállt a vér az ereiben. Hermione ezt nem élhette túl.
A tanár egyszeriben ott volt a lány teste mellett, melyet óriási vérfolt vett körül. A kislány még lélegzett. A professzor automatikusan előkapta pálcáját, s Hermionéra szórt néhány gyógyító varázslatot. Aztán gyorsan elővett egy üvegcse fájdalomcsillapítót, beleöntötte védence szájába, majd várt. Nem volt más hátra. Többet akkor és ott nem tehetett.
Hermione egyszer, egy pillanatra kinyitotta a szemét. Halovány arcán mintha mosoly jelent volna meg, mikor rápillantott kedvesére, de aztán hirtelen kihunyt minden élet belőle. A segítség későn érkezett…
Piton csak térdelt mellette és nézte a lányt. A fájdalom úgy terjedt szét benne mint a méreg, s megbénította egész testét. Remegett, mint a nyárfalevél s csak nézte elveszett reménységét…
Semmi nem jutott el hozzá abból, ami a hadszíntéren történt körülötte.
Nem hallotta Neville Longbottom utolsó hősies, de fájdalmas halál-jaját, nem hallotta azt az eufórikus kiáltást, ami Voldemort bukását hirdette, s nem hallotta meg Mcgalagony hangját, aki megpróbálta őt magához téríteni kábult állapotából.
- Perselus, jobban van? – ez volt az első mondat, amit végre értelmezni tudott a professzor, Hermione halála óta.
- Hol… hol vagyok? Hol van Hermione?
- A gyengélkedőn van. Maradjon fekve, pihennie kell! – a tanárnő már rég megértett mindent. Akkor állt össze számára a kép, mikor meglátta, ahogy Granger teste mellé sietett Piton. Először persze azt sem tudta, hogy ki és honnan esett le olyan borzalmas puffanással, de ahogy a hang irányába eredt, minden kitisztult.
Hiszen többször is együtt találta a kis griffendélest és kollégáját. Több ízben is elkapta egymást fürkésző tekintetüket. De azt gondolta, mindez csak a Rend-nek teljesített közös feladat miatt van, a felelősség és hűség köti össze őket. Mcgalagony csalódott saját emberismeretében. Minden ott zajlott az orra előtt, és semmit nem vett észre. Nem érezte meg a tanár és diák között bimbózó szerelmet, mert sosem tudott volna elképzelni hasonlót.
De itt és most nem ítélkezhetett, hiszen Granger halott volt, Piton pedig roncs. A tanárnő pontosan tudta, senki nem lesz, aki majd mellé állna.
A háborút megnyerték, Voldemort halott; ki fog foglalkozni a liliomtipró, lelki sérült, vén, ostoba denevérrel? Hát majd Minerva Mcgalagony, a Roxfort teljes jogú igazgatónője.
- Hermione… Hová vitték a testét? Hová vitték őt? Minerva… - Piton még most sem volt teljesen önmaga, csak folytak kifelé a száján a gondolatok, minden rendezettség nélkül.
- Professzor, kérem, maradjon nyugton! Ezzel csak árt magának! Grangert a Szent Mungóba vitték, a temetésig még megvizsgálják a holttestét. Ki fogják deríteni, hogyan került a tetőre… - Piton nyugtalanul mocorgott az ágyában, hol fel akart kelni, hol mintha valamiért nyúlt volna… Arca hihetetlenül sápadt volt, szemei ijesztően üresnek tetszettek. Minervát megrémítette a professzor tekintete.
- Kérem, engedjen, a szobámba… a szobámba akarok menni. – Mcgalagonytól Piton nem tudott felállni, a nő épp úgy állt, hogy a professzor ne tudjon felkelni. Egészségesen ez a helyzet nevetséges lett volna, de most ahogyan Mcgalagonyra nézett kollégája, az önmagában is tragikus volt.
Madam Pomfrey végül is azt tanácsolta, hogy engedjék csak Pitont a lakosztályába menni, az talán jót tesz neki. Testileg teljesen ép, most önmagával kell megharcolnia…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
